Nem erre baszik a magyar

A régi szép időkben az a szép, hogy azok voltak a régi szép idők, de azért talán akad még néhány ez-az, ami majdnem olyan, mint akkor, a régi szép időkben.

konnyu baszas – Ez a párosítás soha az életben nem jutna eszünkbe. Laza szopásról már hallottunk, de könnyű baszásról még nem. Mondjuk, ha legközelebb idő előtt megyünk el, flegma magabiztossággal majd azt mondjuk a nőnek, hogy „Béjbö, csak semmi rinya, ez egy könnyű baszás volt!” (A Pofonbegyűjtési rovatunk híreiből.)

egy ló meg egy nő basznak – Egy kis „fajok közti fajtalan erotika” (© by Shop Stop 2.).

férfi bassza a lovat – És annak meg se kottyan. Teccenek ismerni a mindenki által ismert a-főnök-dugja-a-tikárnőt viccet, amiben megkérdezi a hölgy, hogy bent van-e már, mire a főnök azt mondja, hogy igen, mire a titkárnő felsikít, hogy „hú, de nagy!”? Ez egy amolyan „könnyű” párhuzam.

Blogunk mély tiszteletnek örvendő névadójának és Csepregi Éva legendás zenekarának kapcsolata. Sebők János a megmondhatója.

Ha valaki a hetvenes évek közepén azt mondja szakmai körökben, hogy a Neoton lesz a hazai diszkóhullám sztárzenekara, majd ezt követően a világsztárjelöltünk, alighanem betegre nevetik magukat a tisztelt kollégák. A Neotont ugyanis sokáig a hazai popbörzén sem jegyezték az élvonalban. A zenekar az 1968-ban a Ki Mit Tud?-on bukkant fel, majd több alkalommal is stílust és fazont váltott, tagjai kicserélődtek, s a hetvenes évek első felében a divatos middle of the road pop trendjéhez igazodva próbált – a Kócbabák trió bevonásával – a könnyed slágerek piacán érvényesülni. Nem sok sikerrel. 1976-ban a karácsonyi lemezpiacra megjelent Menedékház című nagylemezük sem keltett feltűnést, a zenekar reménytelenül toporgott a második-harmadik vonalban.

A Neoton a szürke középmezőnyből való kiugrást az MHV új üzletpolitikájának és személy szerint Erdős „doktornak” köszönhette, aki az Abba sikereit látva – Stig Andersson menedzser példáját követve – egy „családias”, az aktuális zenei trendhez igazított, jól formálható, kezelhető, ám mégis profi zenekarban gondolkodott, s elképzeléseinek – a hazai piac akkori kínálatában – a Neoton felelt meg leginkább. A zenekar „felfedezésére” Erdős így emlékezett:

A Kex egyszeri és megismételhetetlen zenekar volt a magyar rockéletben, amely tíz évvel megelőzte korát és a zenei közízlést, hogy aztán másfél éves csillagszóró-tündöklés után nyomtalanul nyeljék el a hetvenes évek langyos slágerhullámai. Hatását, rokonságát csak a nyolcvanas évek elején feltűnt zenekarok (a rock and rollt új szellemiséggel játszó újhullámos együttesek zenéjében és színpadi előadásában) fedezhettük fel újra.

A Kex 1968 decemberében adta első koncertjét a szabadság-hegyi Petőfi Művelődési Házban. Fellépésüket a legszélsőségesebb közönségreakciók – elutasítás és hozsannázás – kísérték, jelezve azt a megrökönyödést, tanácstalanságot és érdeklődést, amely a zenekar megjelenését fogadta.

A Magyar Ifjúság cikkírója például mereven elutasította a Kex produkcióját: „Az énekes két marokkal kekszet szór a törzsközönségre, majd hideg vízzel hűti le őket vagy a zenésztársait. És ez tetszik. Mármint a törzsközönségnek tetszik, nekünk és másoknak már jóval kevésbé.” Az Ifjúsági Magazin viszont posztermelléklet kíséretében így írt róluk: „Semmi sem szabályos körülöttük, hacsak az nem, hogy bárhol lépnek fel, sikerük van. Már a nevük is játékos. Muzsikájuk szokatlan, sőt helyenként meglepő. Mindent játszanak, a legérzelmesebb slágerektől a furcsa szövegű saját számokig. Csak éppen mindehhez hozzátesznek valamit, amitől az egész előadást fanyar humor lengi át. Látvány, ahogy muzsikálnak, s emögött biztos hangszertudás rejlik. Élnek a színpadon.” Hasonlóan elismerő hangon írt róluk az 1969-ben megjelent Beat című könyv is, a salgótarjáni amatőrfesztiválon pedig egyöntetűen aranydiplomát szavazott meg a zenekarnak a műsoron jól szórakozó zsűri. Tévedés volna azonban azt hinni, hogy a Kex valami zenés kabarét, blődlit játszott. Ennél sokkal „komolyabb” volt az az ügy, amit képviseltek. 

Kurvára másnapos vagyok. Én mondtam, hogy inkább hagyjuk kint a pálinkát az őrnek, de az a nagyokos Zoli erősködött, hogy ő nem hagyja kint, inkább igyuk meg mind a másfél litert. Milyen hülyeség az, hogy biztonsági okokból nem lehet pálinkát bevinni a koncertre. Én még nem hallottam, hogy pálinkával leszúrtak volna valakit. Mondjuk az is igaz, mire beértem a helyemre, már ülni is alig bírtam. Szép kis biztonság. A Füst a vízenre meg már nem is emlékszem.

Tudtam, hogy rohadt nagy baj lesz, már az is rosszul hangzott, hogy Deep Purple Nyíregyházán. Hogy hogy jöttünk haza a vonattal, arról fingom sincs, de a kalauz kezelte a jegyem, az tény és valóság.

Apámtól örököltem a zeneszeretést, mást se. Nagy rocker volt az öreg, az hétszentség. Mindig bőrgatyában járt, amíg élt. Fölturbózott egy MZ-t Riga kormánnyal, azzal ment neki a fának. Ott még csak a lába tört el, úgyhogy hazajött volna motorral. Olyan részeg volt, mint a segg. Hazafelé meg nekiment egy tehénnek. El akart szökni a rendőrök elől, mert azokat még látta, de a tehenet már nem. És akkor még mindig életben maradt, csak a kórházban kapott valami fertőzést meg kivették a lépét. Bevittem neki a walkmant, hogy hallgasson Emersont meg Uriah Heepet, de addigra bekampózott, pedig én azt hittem, hogy ha nincs lép, akkor csak nem tud járni.

Budapest fiatalsága éppúgy reagált Bill Haley és Elvis Presley dalaira, mint a nyugati fiatalok, hiszen ez a zene számukra is a lázadás, a választás, az aktív részvétel illúzióját kínálta, a rátalálás, a spontaneitás izgalmát, az önkifejezés örömét ígérte, lehetőséget teremtett az ösztönök kiélésére, az energiák levezetésére: egyszóval mindarra, amitől a fiatalok jól érezhetik magukat, és egyúttal a szüleiktől is megkülönböztethetik magukat.

A felnőttek (az apák) az ötvenes évek második felében mindezt elsősorban a sportpályákon a focistáktól (aranycsapat), az atlétáktól (Iharos, Rózsavölgyi), az ökölvívóktól (Papp Laci), az úszóktól kapták meg. A fiatalok viszont a sport mítosza mellett és helyett felfedezték maguknak az új zene és az ifjúsági kultúra mítoszát.

1945 után a dzsessz, akárcsak a többi könnyű műfaj, a kultúrszemétdombra került, holott külföldön sok helyen szociális, esztétikai, etimológiai és számos egyéb szempont szerint elemezték és jelölték ki a helyét a zenei kultúrában. Nálunk a műfajt kinyilatkoztatásokkal félresöpörték, illetve a későbbiekben is teljesen téves megítélés szerint csupán a műfaj elüzletiesedett, sweetes ágát ismerték el, és tánczene címszó alatt egybemosták a hagyományos tánczenével. Az „igazi”, autentikus dzsessz kifejezőerejéből, invenciózusságából, népi eredetű gyökereiből, a benne kifejeződő társadalmi töltésből, a klasszikus műformákból, az elementáris lendületből így a magyar hallgató semmit sem ismert meg. Számára a dzsessz az ötvenes évek első feléig – Gorkij szavaival – a „kövérek zenéje” maradt.

1948, a fordulat éve után ez a „hangváltás” már nagyon markánsan érezhető a kulturális életben is. A szocialista „építés” fő feladatai között fontos szerepet kap a „kulturális forradalom” végrehajtása, többek között a polgári tartalmú és szellemiségű zenei örökség felszámolása. A „tisztogatások” szükségességének meghirdetése után a dogmatizmus nem tűrt meg többé egyetlen nyugati vagy nyugatinak bélyegzett irányzatot sem. A hivatalos kultúrpolitika egyik célja a „szocializmustól idegen” művészet és szellemiség kiszűrése és a polgári tartalmú és felépítésű kulturális élet maradványainak „eltüntetése” lett. Ennek eredményeként- az elsők között- kerül a „likvidálandók” listájára a nagyvilági szórakozás, a szórakoztatóipar, a legendás „pesti Broadway”. A fővárosban és a vidéki nagyvárosainkban egymás után tűnnek el a lokálok, az orfeumok, a revüszínpadok, a zenés-táncos szórakozóhelyek. Igaz, az alacsony fizetések, a csökkenő életszínvonal a későbbiekben különben sem tenné lehetővé a „léha” életet, de eltűnésüknek mégsem elsősorban ez az oka, hanem a később oly sokat hangoztatott nézet, miszerint az öntudatos magyar dolgozó nem dőzsöl a szórakozóhelyeken, nem érdekli a „nagyvilág szemétdombjáról összehordott ordenáréság”, hanem inkább a munka frontján áll helyt és mér csapást az imperialistákra.

Ha az ember anyagozik, elveszíti a józan eszét. Nincs tisztában azzal, mi helyes, és mi nem. Akkor éjjel, szúrás közben szándékosan letörtem a tűt az egyetlen fecskendőmről, mert úgy éreztem, ha tovább csinálom, felrobbanok. Tíz perccel később, amikor már hiányzott a kokain, rádöbbentem, hogy mekkora baromságot csináltam. A méreg rágta, hülye agyammal megpróbáltam visszarakni a tűt a helyére. Már el volt hajolva és nem szívott rendesen. De az ereimbe kellett az anyag, ezért beszúrtam a tűt az egyik vénámba, és vártam a csodát. Csoda helyett viszont döbbenet következett. A tű lejött a fecskendőről, és belecsúszott a vénámba. Elkaptam a végét és úgy tartottam, iszonyúan be voltam szarva, hogy a tűt beszippantja a vénám és átfúrja a szívemet.

Be voltam tépve, a vér szivárgott a karomból. A bőrön keresztül megfogtam a tűt, és próbáltam kihúzni, vigyázva, nehogy elszabaduljon, és bekerüljön a vérkeringésembe. Végül sikerült kipiszkálni a karomból, de jött a következő dilemma: nem volt heroinom, amivel le tudnék állni a kokainról. Bevedeltem a minibár teljes tartalmát: vodkát, whiskyt, bort, egyik kis üveget a másik után. Aztán beájultam. Ébredésnél a szokásos kellemetlen emlék, sajgó test, az agyam pedig egy darab szar valahol a seggem mélyén. Ki kellett deríteni, mi az ábra. Az ábra egy gyönyörű sziget volt odakint, de ki sem bírtam nézni az ablakon. Behúzva hagytam a függönyt, az ágyban maradtam, szobaszervizt rendeltem, és hibernáltam magam. Tudtam, hogy minden egyes nappal közelebb kerülök ahhoz, hogy fel kell szállnom egy repülőre, és irány Kauai, ahol várnak a barátaim, a zenekar tagjai, a harcostársaim.

Nem sokkal New York-i utunk után Hillel összeköltözött a barátnőjével. Eljött a lakbér törlesztésének az ideje, és Flea-vel összesen négyszáz dollárunk volt. Két választásunk volt: vagy összekaparjuk a hiányzó összeget a következő hónapra, vagy veszünk egy-egy minőségi bőrdzsekit, ami abszolút nélkülözhetetlen kelléke volt a magukra valamit is adó punkoknak. Úgyhogy lementünk a Melrose Avenue-re, ahol ebben az időben a legmenőbb ruhákat lehetett kapni. Itt egy Danny nevű New York-i fazon nemrég nyitott egy kis üzletet, ahol nagy választékban lehetett jó kis James Dean-bőrdzsekiket kapni.

Kiválasztottuk a tökéletes bőrdzsekiket, de a kasszánál kiderült, hogy csillagászati áruk van, és legalább száz dollárral többe kerülnek, mint amennyink volt.

- Figyu, nálam van százötven, a barátomnál pedig százhetven. Mi lenne, ha ennyiért odaadnád őket? – vetettem fel.

- Megőrültél? Tűnjetek a boltomból! – kiabálta.

(Wanted, 2000.)

A Blood Sugar Sex Magik turné úttörő szerepet játszott a zenei trend átalakulásában. Egyértelműen érezhető volt, hogy a nyolcvanas évek végét meghatározó mentalitás haldoklik. A nyálas popmetál zenekarok, mint a Warrant. a Poison vagy a Skid Row, kimúltak; a szirupos tévésorozatok, köztük a The Cosby Show, leszálló ágba kerültek. Új szelek fújtak. Emlékszem, hogy valaki a kezembe nyomta a Nirvana nevű zenekar új albumát. Hajtottam a völgyben a nyitott Camarómban, és azon filóztam, vajon kik lehetnek ezek a srácok, akiknek a zenéje ilyen földönkívülinek hangzik. A turnéra készültünk, amikor egyik éjjel megláttam az MTV-n a Smashing Pumpkins nevű zenekar egyik klipjét. Gish volt a címe, nagyon szép dal volt. Teljesen más volt a textúrája és a belőle sugárzó energia, mint a szokásos szemétnek az MTV-n. Fel is hívtam Lindyt, hogy a turnéra a Smashing Pumpkinst vigyük magunkkal.

Egyszer váratlanul felhívott Jack Irons, amikor éppen Lindy irodájában voltunk, és különböző zenekarok kazettáit hallgattuk, hogy eldöntsük, kit vigyünk még a turnéra. Jack megkért, hogy hallgassunk meg egy szalagot egy új zenekartól, melynek Eddie Vedder volt az énekese, Jack egyik cimborája. Akkor ismerkedtek meg, amikor Eddie egy olyan bandának volt az énekese, amely Chili-feldolgozásokat játszott, és tulajdonképpen engem utánzott. Annak idején még technikusként is dolgozott nekünk, amikor San Diego környékén koncerteztünk. Pearl Jamnek hívták az új zenekarát. Meghallgattuk a kazettát, de nem jött be, akkoriban zeneileg nagyon sznobok voltunk. A srácok viszont őszintének és eredetinek tűntek, mi pedig örömmel tettünk szívességet Jacknek, és magunkkal vittük a Pearl Jamet nyitózenekarnak.