Nem erre baszik a magyar

DISCO! DISCO!

… gyűlöltük ezt a szót.

****

Nekünk a ZENE luxemburgi csatornákon Liverpoolból jött.

A KÖVEK keményítették hozzánk és bennünket hozzá.

****

Nekünk IDEÁL kellett, akihez hasonlíthatunk, akit kívülről olyannak láthatunk, amilyennek magunkat belül. S mert a szó – ideál – régi volt és elkopott, örültünk az újnak, elfogadtuk, hogy mások úgy hívják: SZTÁR. Csillag. Nem tudtuk, de újra Leonardo da Vinci bölcsességét találtuk fel magunknak: „El nem téved, ki csillagokba néz!”

Világútlevélről álmodtunk, hogy csillagfények nyomvonalán elzarándokolhassunk LENNON és HENDRIX és DYLAN prófétákhoz. JOPLIN üvöltése elért hozzánk az óceánon túlról – erre a rádióra verődtünk össze leszámolni mindennel, ami régi. Mi nem kábítóztunk, mert gyűlöltük a rohadt füvet, amely elvette tőlünk őt és Hendrixet, Brian Jonest, Jim Morrisont és az utánuk sírba kábulókat. Ők voltak – így mondta Hobó – a hősi halottaink. A lázadó ÉLET mártírjai, az életé, amit pofánröhögött a HALÁL.

Hány centi vagy?

197.

Testvéred van?

A húgom.

Ő mit tanult, mivel foglalkozik?

Akkor fejezte be a gimnáziumot, amikor apám Egyiptomban volt, több éven át Alexandriában tanította az arabokat a hajózás fortélyaira. Én akkor már a Közgazdasági Egyetemre jártam, úgy döntöttek, hogy felnőttnek számítok és magamra hagytak, a húgom viszont anyámmal kimehetett apámhoz. Az ottani amerikai egyetemre járt – ilyen, más közel-keleti városokban is működött, például Bejrútban –, jól megtanult angolul, s amikor hazajöttek, a ferihegyi reptéren dolgozott. Míg jött egy skót pilóta… Azóta Glasgowban építi a szocializmust.

Tizenkét éves voltál 1956-ban. Mi ért el téged és mi maradt meg benned az akkori eseményekből?

Apám épp Kínában volt, mikor megtudta, mi van itthon, mint az őrült, tépett haza, vonattal a Szovjetunión át. A Nyugati pályaudvarról telefonált, hogy jöjjünk érte, mert ott áll egy csomó cuccal és nem tud sehonnan, semmi járművet szerezni. Sikerült a tejipartól kölcsönkérni egy teherautót, arról néztem végig a várost. Padlón voltam, mondanom sem kell, de apám is. Kaptuk a híreket, hogy ez is disszidált, az is, mint riadt állatok, menekültek innen az emberek. Ezek a dolgok bennem maradtak. A folytatásuk viszont konkrétan is belejátszott az életembe.

A róluk szóló újságkivágásokban ugyanazok a jelzők tűnnek fel „álomszerű”, „lebegő”, „éteri”, „bódító”. Legállhatatosabb rajongóik el vannak ragadtatva zenéjük visszafogottságától és törékeny szépségétől. A járatlan hallgató joggal várhatná a Cowboy Junkies pianissimo morajlását, de alaposan tévedne. A My Bloody Valentine nem retten vissza attól, hogy örült nagy zajt csapjon. Popzenét játszanak – legalábbis egy bizonyos fajtát. Míg a legtöbb mai popzenét szigorúan elpróbálják és tökéletesen testhezálló ruhába öltöztetik, a My Bloody Valentine zenéje elmosódott és örökké változik – összetört dalok, melyekben jótékony feszültség ível a félig megformált, kísérteties dallamok és a tiszta hangerő vonzása között. A szövegeket felkapja a szél, minden homályban marad. Mindig gyanakodtam, hogy a legtöbb „experimentális“ banda kétes okokból választotta magának ezt a stílust: buknak a csajokra, a narkóra és a kötetlen életmódra, de képtelenek egy tisztességes popszámot írni.

A Siouxsie and the Banshees éppen cseresznyevirágzás idején érkezett Japánba. Előzetes hírnevük furcsán titokzatos volt: „úgy gondoltunk rájuk, mint egy együttesre a Hold túlsó oldaláról” – közölte egy helybéli rajongójuk. Négyszer léptek fel, több ezer újságírói kérdésre válaszoltak és több millió autogramot adtak. És ezenfelül úgy tűnt, létrejött az az elektromos popkontaktus, az a mágikus, ösztönös kapcsolat, amiről ahogy öregszünk, úgy vagyunk hajlamosak megfeledkezni. Közönségük fiatal és nagyrészt lányokból áll: tartózkodásuk mögül előtűnt a naiv izgalom.

Az eső show egy nagy neonfényes város feszült hangulatú klubjában zajlott le. A Pistols ’76-os nyári bulijai jutottak eszembe a 100 Clubban – ugyanaz a különös csend, az az öntudatlan várakozás, a kérdés, hogy „mi a fene fog történni ebben a zsúfolt lyukban?”

A koncertek egyértelműen sikeresek voltak – a Banshees zenéje divaton és bűvöleten túllépve kommunikál a közönséggel. Megszabadulva a kikerülhetetlen prekoncepcióktól, újra felfedeztem, mit jelent a Banshees egy rajongónak. Eldobva a konceptuális ballasztot, a szavakat, amelyek megvilágosítás helyett elfedik a lényeget. Popzene, se több, se kevesebb.

Nouva fanzin, Szentes, 1993.

1975-re a rock ’n’ roll kezdett elhalványodni. A brit rock a dekadencia legváltozatosabb formáit felhasználva öngyilkosságot követett el, és a két legjobb amerikai együttes, a Sleely Dan és a Little Feat is túl voltak legjobb korszakukon. Ekkor tört elő a középnyugatról, az USA ipari központjából egy szokatlan, dübörgő, lüktető zaj: teljesen különbözött azoktól a zenéktől, amelyek a hetvenes éveket a hanyatlás évtizedévé tették – az elégedetlenség hangja.

„Talán messzebb látsz, mint én / Talán én máshogy látom a dolgokat! / Talán csak egy árnyék vagyok a falon... minden olyan alattomos / És semmit sem látok, amit szeretnék...”

Valójában nem sokat hallottunk a Pere Ubu-tól egy-két évig, amíg a punk el nem végezte alapos romboló munkáját. 1975 decembere és 1977 szeptembere között csak négy kislemezt jelentettek meg. 1978-ra mégis elérték azt, amit más együttesek meg sem kísérelnének: a világ egyetlen expresszionista rock ’n’ roll formációjává lettek – a rock és a modern konkrét zene elemeit olyan hangzássá összegyúrva, ami erejét a tudatosság popzene által azelőtt érintetlen szintjétől nyerte. Milyen ez a zene? Ha diagram formában ábrázolnánk, a Pere Ubu valahol a Captain Beefheartot és a Ramonest összekötő vonalon lenne. A zene, amit az Ubu 1978-ban csinált, egyszerre volt szív és lélek, test és szellem. Ebben az évben jelent meg a The Modern Dance – minden idők legjobb rocklemeze – és a Dub Housing: az érzelmi és ritmikai intenzitás kiemelkedő teljesítményei. Ekkor adták ki a Datapanik In The Year Zero-t, ami a korai kislemezek gyűjteménye. A Pere Ubu modern tánca részben a szorongás és az ipari pusztítás csontvázainak haláltánca, részben David Thomas bolondos ugrándozása, részben valód testi ritmus. Istentelen hangzás, ami önmagát táplálja és rombolja szét. A zene magára vette a félelem és kétségbeesés terheit. David mutáns bébiként gügyögve a kegyetlenséget dédelgette, indusztriális elembertelenedéssel játszadozott. A korai kislemezek csikorgó gitárjai az apokalipszis hangjait idézték a néhai Pete Laughner segítségével. A nagylemezeken előtérbe került Allan Ravenstine homályos, stilizált atmoszférát teremtő szintetizátora. A Dub Housing a ritmikai invenció csúcspontja volt, a New Picnic Time hangzása lazább, tágasabb. Az együttes elsodródott a tudatosság irányába, amikor a zseniális gitárost. Tom Hermant lecserélték Mayo Thompsonra, a Red Crayolából, aki talán a legnyíltabb teoretikus hajlamú rockzenész.

A Birthday Party talánya, akárcsak Kaspar Hauseré, nyögésekkel kezdődik a sötétben és gyilkossággal ér véget. A Birthday Party erőteljes megjelenése gyakran kísértésbe hozott, hogy külön elképzelt személyiségekkel ruházzuk fel őket. Mindig úgy gondoltam rájuk, mint Werner Herzog szent őrültjére, Kaspar Hauserre, aki egy sötét pincében felnőve olyan látás- és gondolkodásmódot fejlesztett ki, ami teljesen különböző és sokkal elevenebb, mint bárkié a kinti világban. És Nick Cave még kevésbé volt hízelgő magához. Számára a Birthday Party Dosztojevszkij Bűn és bűnhődésének vészjósló boszorkányával kezdődött, aki a születésnapi ünnepségen a sarokban ülve zsebkendőjébe köhög és mutogatja magát az összegyűlt társaságnak. Cave hitvány exhibicionistaként hívta fel magára a figyelmet. Később image-e az együttesben egy csigáé, akinek a művészete a maga után hagyott nyálka.

Miért lelkesít fel és nyűgöz le minket annyira a Joy Division? A rock dühítő jelenség, kész csoda, hogy még mindig fogyasztjuk. A legtöbb rockzene egy rakás durvaság és ostobaság: a felületesség és hazugságok végtelen sora. Néhányan mégis többet érnek el keretein belül a szokványos kellemes zajnál – eléggé csodálatos dolgokat hoznak létre ahhoz, hogy a hitünk megmaradjon.

A legjobb rockzenét olyan egyéniségek alkotják, akik eléggé megszállottak ahhoz, hogy sorsokat és rendszereket művészi totalitással és néha tragikus szükségszerűséggel ítéljenek meg – rockzenét alkotnak a saját törvényeivel, a saját drámáival. A rockzene arcát azok változtatják meg, akik az új hangzások, új dallamok, új látomások nyelvébe vezetnek be.

A legjobb rockzene megrémít és szórakozat.

Komolyan lehet venni egy olyan lapot és egy olyan, önmagát tettrekésznek, világmásítónak beállítani kívánó mozgalmat, amelynek ez a programverse? Ez a leginkább a L’art pour L’art társulat műsorába kívánkozó abszurd szöveg? Az Anarchista újság 1991-es első száma mindenesetre ezzel kezdődik. Nyomtassuk ki, és a következő füves házibuliban komoly hangsúlyozással olvassuk fel. Garantált a hatás! 

a kecske mondja azt hogy mekk
a sár csapjon fel a bokádig
minden tegye a maga dolgát
a hegy ne menjen mohamedhez
a vakok fülüket hegyezzék
a hivatalnokok a zabot
mindenki azt hisz amit akar
még az űrhajós is hihet istenben
mi SOM LAJOSban hiszünk
és pukkadásig ordítozunk
hogy a lelki aggok megőrüljenek
és nőjön túróból cseppkő a fejükben
SOM LAJOS mondhatná azt is hogy mekk
mi akkor is hinnénk
a zene feltámadásában
és vállunkon visszük ki a partra
ott fuldokol ötszázötvenöt
diplomás kufár
SOM LAJOS JÁRJ A VÍZEN

Som Lajos a magyar rockéletben betöltött szerepükről, a rájuk aggatott „manipulált szükségletzenekar” titulusról, de leginkább egy koncertjükről, ami csak szuperlatívuszokkal jellemezhető.

Az ország már kezdődő Piramis-lázban égett. Hőemelkedés volt még csupán de emelkedő görbével. Oda kellett volna figyelni rá. Főleg a szervező, rendfenntartó és rendező szerveknek. A megváltozott reakció, megváltozott életérzés kinyilatkoztatásából adódó őrületes bulik, veszélytelen és többnyire a koncert helyszínén ellobbanó visszajelzések, energialevezetések ártatlan voltára. Nem figyelt oda senki. Csak mindenki betojt, és rossz eszközökhöz nyúlt. Olaj a tűzre.

A tiltott gyümölcs zamatának esetleg egyszer és többé soha nem kóstolható élvezete országjáró vándorokká tette a Piramis-rajongók mozgékonyabb rétegeit. Portyázó szabadcsapatok, írta egyszer valaki. Beletrafált. A hasonlat olyan tökéletes, amilyen csak lehet. Száguldó szabadcsapatok, a rock hadserege. Vezérkar a Piramis. Sajátságos, szakadt egyenruhájukban, tiszta lélekkel és szívvel, mámoros aggyal (igaz, sokszor nemcsak a zenétől) próbáltak azonosulni velünk, és egy családdá egyesülni. Sáskajárás. Közösen taroltuk az országot. A Piramis zászlajára felesküdött nemzedék megváltoztatta a hazai rockélet felépítését. Divat lett a rockzene. Divatot csináltunk, igaz, közösen. De ez mindig is társasjáték volt.