Bihar és Nyírség. Kemény helyek. Kultúrát szívlapáttal (szenes) és pálinkáspohárral mérték sok helyütt. Volt úgy, sajnos, hogy nyírségi éjszakai verekedésért két technikusom hónapokat kapott garázdaság bűntette miatt. Rendszeresen lent laktunk valamelyik vidéki városban, és onnan rajzottunk ki, mint a darazsak, s jól beledöfködtük zenei és figurális fullánkjainkat a közönségbe és a közösségbe. Nem fájt nekik. Mazochisták voltak. A bulik meg nagyon jók voltak. Annak ellenére, hogy sokszor hullafáradtan, nyűgösen, büdösen és koszosan estünk be a kezdésre. A banda első kis roncsautómon, egy fehér Zsigulin utazott (UR 29-74). Én vezettem. Sokszor csak a benzinpénz jött össze, vagy az se, de összedobtuk, mert játszani kellett. Tökmindegy, ez volt az életünk. Volt úgy, hogy egy nap négy előadásunk is volt: délelőtt 10 órakor, 14 órakor, 18 órakor és 20 órakor. Az utolsó bulira a technikusoknak már végig kellett masszírozni a társaságot, hogy ne rogyjunk össze, és a bulinak mennie kellett. A sok utazás miatt állandóan életveszélynek voltunk kitéve, plusz az alkoholos biciklisták a nyírségi utakon. Döme (Vajda Péter) egyébként hihetetlen jól és szívósan szervezett. Azt hiszem, élvezte is. Abszolút közénk tartozott. Lelkes amatőr, profi szervezőtehetséggel. 1976-ban, de még 1977-ben is hozott a zenekar konyhájára az a koncertmennyiség, amit ő kavart az Alföldön.
Tíz év távlatából. A mai napot válogatással kezdtem. Újságcikkek, fényképek halmaza. Szinte hihetetlen a mennyiség. Nem valószínű, hogy akár egyetlen zenekarról is ennyi cikket írtak volna, mint a Piramisról. Néztem az újságírók nevét. Na és persze a cikkek hangulatát. Három-négy figura – Mola György, Sebők János, Galla Miklós, aki „rockzenész” is volt –, na és Czippán György, a többarcú, úgy látszik, arra tette fel az életét, hogy mocskolódjon, gúnyolódjon. Évről évre, lapról lapra, cikkről cikkre. Mindegy, miről szól a cikk, zenéről, társadalmi megmozdulásról. Úgy tűnik, van egy, kifejezetten a Piramisnak és személyemnek szóló tolltípus ezektől a figuráktól, valamilyen méregzöld tintával. Ezt használják. Ez van rendszeresítve. Vélemény- és hangulatformálás évről évre. Több százezer példányban büntetlenül, sőt még pénzt is kapnak érte. Sőt van, akik könyvet írnak (ja, hogy én is? Valahol csak el kell mondanom ezeket a dolgokat, nem?), és persze a mindentudó rockszakértő pózában tetszelegnek. Egy mázlijuk van, hogy tudnak írni, és így még némi hitele is van a dolognak. Hogy pénzt kapnak érte? Jogos, de ugyanakkor vád hátán vád az elüzletiesedett rockzenéről, a pénzcentrikusságról.
A She’s The Boss-t – a címnek már ironikus felhangja is figyelemre méltó – a New York-i Power Stationben mixelték, ahová Jagger délutánonként taxival vagy kerékpárral érkezett. („Mick – jegyzi meg Jerry – szerette a normalitás látszatát kelteni.”) A felvételek szüneteiben Jagger a David K-ban, a Mortimerben vagy a Kamikáze Klubban pihente ki fáradalmait. Ez utóbbi az újhullámos zenészek törzshelye volt, ahol egy Bruno nevű mogorva, borotválatlan alak szolgált fel a bárpultban: igazi neve Bruce Willis volt. Akár Jagger állítása, hogy „megkövesedett”-nek érzi magát, akár egyéb önző indok volt is az oka ezeknek a történéseknek, az eredmény a Stones mint együttes munkájának hátráltatása volt. Egy amszterdami összejövetelen Jagger – Richards tiltakozása és Wyman meg Watts pusztán hallgatólagos beleegyezése mellett – ismét előadta terveit, majd a következő héten Jerryvel és Julien Temple igazgatóval Brazíliába repül, hogy a She’s The Boss videoklipjét leforgassa. Rióban, „megtervezett szülőségi akció” keretben Jerry ismét teherbe esett. A pár karácsonyra visszatért Mustique-ra. Újabb gyermek, egy születőben lévő album, négy berendezett és működő ingatlan, jelentős vagyon biztos helyen a bankban – vagy, egyesek szerint, ennél különösebb helyeken. Télen egymillió dollárért játszotta el hasonmását a Dallasban.
Emlékszem, volt egy remek koncertszervezőnk a turnén, egy Erik Thomsen nevű dán fickó, Roger barátja, aki a tréfáit illetően egy súlycsoportban volt Stiggyvel. Rendszerint addig hergelt engem vagy Rogert, erős dán akcentusával szánalmas sértéseket vágva a fejünkhöz, amíg végül muszáj volt valamit tennünk ellene. Többnyire enyhe visszavágásokat találtunk ki, például menet közben kidobtuk a cipőjét a buszból vagy teherautóval áthajtottunk a kedvenc alumíniumkofferén. De egy alkalommal túl messzire mentünk. Levágtuk az összes haját, befestettük a fejét kék tintával, levágtuk a nadrágszárát, és az éjszaka közepén kidobtuk a vonatból Hamburgban, úgy, hogy egy fillér sem volt nála, és jól tudtuk, hogy másnap reggel üzleti találkozója van Sammy Davis Juniorral. Sajnos már nincs közöttünk. Nemrég halt meg, és hiányzik nekem. Remek figura volt, igazán rendes fazon, és nem lesz többé hozzá fogható.
Nem nagyon törődtem vele, mit szólnak az emberek: az idő legnagyobb részében be voltam rúgva és remekül éreztem magam, a srácokkal játszottam és bohóckodtam. Brandy volta a kedvenc italom, de nem tudtam tisztán legyűrni. Mint az alkoholisták többsége, akikkel azóta találkoztam, én sem szerettem az alkohol ízét, úgyhogy mindig összekevertem valami édes cuccal, gyömbérrel vagy Seven Uppal. Egész nap ittam, és nem számított, volt-e aznap fellépésünk, mivel biztos voltam benne, hogy meg tudom csinálni. Persze sokszor nem tudtam, ilyen esetekben egyszerűen lebotorkáltam a színpadról, és valakinek – általában Rogernek – igyekeznie kellett rábeszélni arra, hogy menjek szépen vissza.
Bob azt mondta, van egy remek lemezborító-ötlete a számunkra. Nem volt hajlandó elárulni, mi az, csak annyit mondott, hogy majd összerakja és megmutatja nekünk. Amikor végül előállt vele, emlékszem, arra gondoltam, hogy igazán aranyos. Egy fiatal, alig serdülő, göndör vörös hajú lányt ábrázolt, aki deréktól felfelé látszott a képen, meztelenül. Tenyerében egy ezüst repülőgépet tartott, melyet barátom, Micko Milligan ékszerész tervezett. Mögötte a táj látszott, zöld domb, akár a Berkshire-dombság, és kék ég szélfútta fehér felhőkkel. Azonnal megszerettem, mivel úgy gondoltam, remekül megragadja a zenekar nevét – a lány által megszemélyesített ártatlanság, melyet a repülőgép által jelképezett tapasztalat, tudomány és a jövő ellenpontoz.