Néhány (ezért-azért) érdekes és (ezért-azért) tanulságos ez-az a 2006-ban az Európa Könyvkiadónál Megyeri Zsuzsa fordításában megjelent ilyen című könyvből, amit ezzel az alcímmel látták el: "Beszélgetések MICHKA ASSAYASszal". A francia (újság)író nem mellesleg magyar származású, a felmenői még Asztalos néven tengették magukat.
A szerző (itt éppen legendáriumolvasáshoz hasonlatos) bevezetőjéből:
A nyolcvanas évek elején síkra szálltam a U2-ért: rendületlenül írtam a lemez- és koncertajánlókat a Rock and Folk havi magazinban és a Libération-ban. Amikor Bono és Edge először jött Párizsba, elvittem őket a Notre-Dame-ba. Az ő ötletük volt. Még mindig előttem van, ahogy Bono utat törve a tömegben úgy sántikál, mintha Quasimodo volna, nem mernék rá megesküdni, de majdnem biztos vagyok abban, hogy Bono az én társaságomban evett el?ször egy párizsi étteremben. Rendszeresen felkerestem őt a kulisszák mögött. Akkoriban még nem vigyáztak biztonsági őrök a zenészekre. Bono verítékben úszva leginkább az ütésektől megrendült, de győztes bokszolóhoz hasonlított. A U2-zenéjében a hihetetlenül ihletett esetlenségüket szerettem. Valószínűtlenül vakmerőek voltak – ez volt zenéjük utópisztikus, retró vonása –, ugyanakkor nagyon is tudatában voltak a korlátaiknak, és arra törekedtek, hogy a lehet? legjobbat hozzák ki magukból a legnagyobb, legösztönösebb zajt keltve – ez volt a punk és a kortárs vonás.
Divatjamúltak voltak az újdonságért rajongók számára, és egy ideig túlságosan kihívóak azoknak, akik a régi zenéért lelkesedtek. Hatalmas, üres, még lakatlan földrészre értek, egy olyan végeláthatatlan, fehér, befagyott sztyeppére, mint amilyenen a „New Year’s Day” videóklipjében lovagoltak. Végül sokan követték őket, és meghódították a szűz terepet, mely akkoriban még elhagyatottnak, sivárnak tűnt. De senki sem lehetett közülük biztos abban, hogy nem fogják-e elfelejteni, magára hagyni, vagy hogy nem ragad-e ott azok között a süket, kiismerhetetlen írek között, miután hülyét csinált magából.