Luther [Monroe Perkins, JC gitárosa] normál helyzetben nagyon toleráns ember volt. Tisztán emlékszem arra, hogyan viselkedett abban a periódusban, amikor [az amfetaminok okozta] drogfüggőségem miatt destruktív tettekre ragadtattam magam. Egyszer, amikor fejszével nekiestem a motel falának, hogy átjárót nyissak Marshall Grant szobájába, Luther csak ült, figyelt, mosolygott, majd a hangjában őszinte álmélkodással így szólt: „Ezért pokolra jutok! Én mondom, pokolra jutok!”
Annak ellenére, hogy nem tellett kokóra, mindig tudtunk szippantani egy keveset. Találtunk valakit, akinek volt anyaga, és bedobta az adagunkat Tommy [Lee] Chevy furgonjába – akkoriban az volt a bulikocsink. A Rainbow után minden éjjel átsétáltunk a Sanata Monica Boulevardra, ahol a fiatal, soha be nem futó, de állandóan a sikerre ácsingózó rockerek és színészek pakolták magukat. Sikerült összekaparnunk annyi pénzt, hogy vegyünk egy tojásos burritót a Nogglesnél, aztán leharaptuk a végét, és beledugtuk a farkunkat a meleg húsba, hogy a kajaszag elnyomja a punciszagot – erre azért volt szükség, hogy a barátnőink ne tudják meg, hogy mindenkit megdugtunk, aki elég hülye vagy részeg volt ahhoz, hogy beszálljon Tommy kocsijába.
Innen idézve: Mötley Crüe & Neil Strauss: The Dirt. Fordította: Szántai Zsolt. Cartaphilus Könyvkiadó, 2009.
Danny megkérdezte, mit hallgatok mostanában [1988-89 környékén vagyunk], mire azt feleltem, Ice-T-t. Ettől meglepődött, de nem kellett volna meglepődnie. Pár évvel ezelőtt Kurtis Blow, egy brooklyni rapper, akinek The Breaks című száma siker volt akkoriban [1980-ban], felkért közreműködőnek az egyik lemezén, ő ismertetett meg ezekkel a dolgokkal: Ice-T, Public Enemy, N. W. A. Run-D. M. C. [így!]. Azok a srácok bizony nem szarakodnak. Ütik-vágják, szaggatják a dobot, lovakat hajigálnak a szakadékba. Mindegyik költő, és mindegyik tudja, mi folyik. […] Az a fajta zene, amit Danny meg én csinálunk, archaikus. Ezt nem mondtam meg neki, de őszintén így érzetem. Ahol Ice-T és a Public Enemy fekteti le a síneket, ott elkerülhetetlenül megjelenik majd egy elődadó [ki?], és az nem olyan lesz, mint Elvis. Pie [egy kissé radikális boltos] említette Elvist, azt mondta, hogy Elvis valójában nő, egy amazon, és a demokrácia ellensége. Akkor ez merő hülyeségnek hangzott, de azért ebben nem voltam olyan biztos.
Noe Goldwasser [legalább ha már Noé és valaminő nedű, akkor bor volna: Noe Rotwasser – by Niksim von Überbaszás] szerkesztő a The Guitar World According To Frank Zappa című, a júliusi kiadás mellékleteként megjelenő 34-perces kazetta összeállítása miatt tett látogatást a UMRK-ban [Utility Muffin Research Kitchen, azaz Ezermester Sütikutató Konyha, FZ saját stúdiója]. Az interjú közben majdnem szívrohamot kapott, mikor Frank elárulta neki, hogy már két éve nem is volt gitár a kezében. „A gond az, hogy a legjobb dolgok nagy része, amire a gitáron fizikailag képes voltam, már szalagon van. Csak még nem hallottad. Szóval nincs valami nagy késztetésem játszani.”
Paul Zollóval [a zolló! – hahaha! by Niksim Alias Gyhenge Wiczek from Prague] beszélgetve még több részletet elárult: „Nem hinném, hogy túl nagy igény volna a piacon arra, amit a gitáron művelek. Érted, akkor meg minek tépjem magam? Egy csomóan játszanak nálam gyorsabban, egy csomóan táncikálnak nálam dögösebben, olyasmit viszont még senki sem csinált, amit én csinálok a Synclavieren [egyfajta – viszonylag elég okos – zeneszerkesztő program a nyolcvanas évek elejéről, FZ odavolt érte]. Ahelyettt, hogy beállnék a zeneipar újabb felesleges gitárosainak a sor[á]ba, úgy gondoltam, jobb, ha inkább valami újjal rukkolok el?”
Cseh Tamás: 1971 őszén, pontosan tudom, akkor volt a Jancsó-film. Pintér Georg, akit nem tudom, honnan ismertem, talán hallotta a dalokat nálunk, a szobában, egyszer bedobott egy cetlit, hogy Jancsó Miklós gitáros fiút keres a filmjéhez, beszéltem neki rólad, ekkor és ekkor gyere be a filmgyárba. Bemegyek. Ülünk egy földszinti irodában, bejön a Jancsó meg a Hernádi. Hiába csinálták meg a Szegénylegényeket, nekem a basák közül valók voltak, a kor befutott emberei, nyilván árulók és rohadékok, Bacsót kivéve, mert Bacsót szeretem, de a többi valószínűleg mind rohadék. Jancsó szól, énekelj valamit. Énekelek „Volt egy tartalmas délután, midőn egy dús ebéd után, kigombolva nyakán az ing, így szólott doktor Kopfelkringl, ön által ismert nő Aliz...” Pimaszság és szabadság volt bennem, akartam is, nem is ezt a filmet. Énekelek, na ez úgyse fog tetszeni nektek, itt is voltam, és mégse voltam itt. Aztán kiderült, hogy Hernádi is, Jancsó is óriási figura, és már itt elkezdődött, ami aztán mindig: énekelj még, Tamás. Bekerültem a filmbe. Ez volt a Még kér a nép. Csakhogy a forgatás szeptemberre esett, valahol a Balaton környékén, én meg ugye tanár vagyok, kezdődött a tanév. A filmgyár írt kikérőt, Cseh Tamás elvtárs s a többi..., Jancsó Miklós aláírással. Szabó Pista bátyám, az igazgató meg is hatódott tőle, persze morgott, amennyit kellett, aztán elengedett. De még mielőtt lementünk a Balatonhoz, történt egy furcsa eset: följön a Baksa valamiért, nem járt föl, csak néha fölnézett, most följön a gitárjával, semleges dumákat nyom, nem értem, mi van, aztán elmegy, a gitárját otthagyja. Ez szokatlan dolog, a gitárt az ember viszi magával, az nem olyan otthagyós dolog.
Rá két napra Bereménvivel leutazunk Balatonalmádiba vonattal, Gézának az lesz a dolga, hogy írjon egy-két dalt, aztán hazamehet. Rám, mint szereplőre szükség van később, valószínűleg egyetlenegy pillanatra lettem volna a filmben, de kiderül, hogy lovagolok, és az üléstartásom sem utolsó, úgyhogy ez a figura, a gitáros állandóan átmegy majd a színen, szimbolikus alakká növi ki magát, így bukkanok föl később a Szerelmem, Elektrában és a Szörnyek évadjában is. Tehát egy kamionban ülünk Gézával egy hideg őszi hajnalon, és dalt írunk. Hirtelen jön az ötlet, ahogy Jancsónál általában, reggel eszébe jut, hogy most, azonnal kéne valami parasztmozgalmas, Gézával értik egymást. Már ne menjetek vissza a szállodába, Tamás be is van öltözve forgatáshoz, csak húzódjatok meg itt valahol. így találjuk meg ezt a kamiont, az utastér üres, beülünk.
Amikor Bonóék rajongása az elektronikus tánczenéért visszaüt. Hiába segédkeznek benne olyan friss szellemű zenész-producerek, mint Howie B. és Nellee Hooper, a Pop c. albumukat önmaguk is befejezetlennek találják. Azt meg nem lehet kaján mosolygás nélkül megállni, ahogy Bono a két lehetséges producerről pusztán a humorérzékünk alapján ad leírást, vagy ahogy az öröm megragadására való ráhangolódást ez a híres, tehetséges és a popbiznisz terén rengeteg tapasztalattal rendelkező bagázs elképzeli. Mintha huszonkevés évesen, közvetlenül az első bankrobbantó lemez és az első megszerzett dollármilliójuk után volnának.
LARRY: Amikor 1994-ben New Yorkba mentem, újból végig kellett gondolnom, merre tartok. Mire visszajöttem, Ann-nel úgy döntöttünk, családot alapítunk. Tizenéves korunk óta együtt voltunk. Ideje volt. Úgyhogy az első fiam 1995 októberében született meg. Három héttel később kórházba kerültem, a hátamat kellett megműteni. A Joshua Tree turné óta megvolt a sérülésem, de egyre csak romlott, és sürgős beavatkozásra volt szükség. A zenekar elkezdett Howie B.-vel dolgozni, azzal a DJ-vel és producerrel, aki a Passengers-lemezt [az ilyen álnéven készítettek egy kísérletezősebb anyagot – NEBAM megj.] készítette velünk. Dobgépekre, groove-okra és olyan lemezekre játszottak, amelyeket Howie éppen a stúdióban kevert. Meg kell valljam, eléggé kiborított, hogy elkezdték nélkülem, mivel pont a lemezkészítés korai fázisában dőlnek el a legfontosabb kérdések. [Brian] Eno levélben kérte a zenekar többi tagját, hogy várjanak. De ki tudja, miért, nagyon be voltak sózva.
Radikális változást! lett volna a bejegyzés címe, de akadt jobb. Nyugat-Magyarországon vagyunk. Harminc kilométerre a képzeletbeli osztrák-magyar határtól.
Dj Antonyo és DJ Shepherd tereli be a báránykákat a langymeleg diszkóakolba. Akciós a Kalinka vodka és a rumos kóla. Vagyis koktélbár várható mindkét helyen. 90% magyar zenék: hja, tör fel a Jobbik. Zalaegerszeg amúgy jó hely lehet. Liberális. Szexuális orientációk terén mindenképp. A baj csak az, hogy kiteszik a „mindenki” és a „hölgyek” közé az egyenlőségjelet. Ráadásul tavaszi bezsongás is van. Segg sem marad szárazon.
Magas sarkú csizmában, feszes felsőben flangáltunk Hollywoodban, de magunkra vettünk mindent, amivel sokkolni lehetett a Rush rajongóit, meg a Led Zeppelines dinoszauruszokat. 1979-et írtunk, és úgy gondoltuk, a rock and roll már halott. Imádtuk a Mott the Hoople-t, a New York Dollst, a Sex Pistolst; csupa olyasmit szerettünk, amit rajtunk kívül nem sokan. Alkoholban pácolt agyunkkal úgy gondoltuk, a miénk a legmenőbb banda, amely valaha létezett. Magabiztosságunknak (és alkoholizmusunknak) köszönhetően a Starwoodban lenyomott pár koncert után tapadtak ránk a fanatikus groupie-k. A nevünk? London volt, de valójában már mi voltunk a Mötley Crüe – jóval a Mötley Crüe megszületése előtt.
Egy kifordított magyar mondás a megoldás. A behajtás után visszafelé olvasható.
Cseh Tamás: 1957-től 61-ig az egész Omega évfolyamtársam volt, Mecky, Laux, Benkő Laci a gimi U alakú szárnyának másik oldalán voltak, az ellenséges területen, tehát velük nem is haverkodtunk. Rózsival is a gimnáziumi években próbálkoztunk egyszer-kétszer, de azok még korai idők voltak. Mindenki azt mondta magáról, hogy tud gitározni. Én is. 71 táján még mindig akörül veckődtem, hogy festek, nem festek, tanítok, nem tanítok, majd lesz valahogy. A mi zenekarunk szétment, a többiek disszidáltak, nekem azzal megszűnt a zenekarozás. De nem is tudtam úgy zenélni, ahogy egy idegen csapatban kéne. Ahogy mondtam, jártam a Kexre, de nem vágyakoztam vagy irigykedtem, hogy ők muzsikálnak, én meg nem. Mindenesetre a Kexnek, jobban mondva Baksának alapos köze lett ahhoz, hogy én megmutatkoztam közönség előtt, szóval hogy az lett, ami lett. Megyünk egyszer a Gellérthegyen, ereszkedünk lefelé, a vízivárosi kocsmák felé, a Baksa fönt megy a barátnőjével, az Ágival egy meredeken, a nyolcvanfokos hegyoldalban, és lekiált nekem, gyere, ugorj föl. Merthogy ismert. Hogy a Baksa honnan ismert, fogalmam sincs. Fogom magam, indián is vagyok, tájfutó is, ez aztán nem probléma, hogy fölszaladjak oda, mintha csak azt mondanák, segítsd már föl a kabátomat. Állt, leült, játszotta, hogy levegő után kapkod, és nem értettem, mi a franc, rosszul van? Kiderült, hogy ő ezt a teljesítményt, hogy felfutottam, valami hihetetlen magas pontszámmal értékeli, ezt játszotta el. Így jöttünk össze. Látod, érdemes futni. Innentől bármikor odaülhettem a Baksa asztalához, oda, ahol a Kex meg a többi nagyfiúk ültek. A Fő utcai Halászcsárda volt többnyire a támaszpont. Baksa aztán följött valamelyik délután, Géza is ott volt, és énekeltünk.
„Egy a törvény, győz a Jobbik!”, így biztat Fenyő Miklós. Máté Pétert idézni is alig merjük, annyira rasszista. Vona Gáborék igazi pártindulója pedig egy földalatti zene. Hozzájuk képest (szent)atyai kékeresre vágyó ministránsfiú az összes magyar nemzeti rockerkopasz.
Előadó: Edda
Dalcím: A sátán asztalánál
Idézet: „Keresem a helyem, a Sátán asztalánál a Jobbik énem. Te hiába várnál.”
Komment: Pataky „Szélkakas” Attila egyik pártnak sem vált üdvére. Állongott már az MSZP, majd a Fidesz kampányszínpadán is, tudjuk, ezúttal senki mögé nem csámpázott fel kör közepére állni. Vagy legalábbis még időben lerugdalták onnan. A sztori közismert: 1992-ban beleszerelmesedett a sok vitát kiváltó Csurka-dolgozatba (Néhány gondolat a rendszerváltás két esztendeje és az MDF új programja kapcsán) és megírta ezt a dalt.
Két fiatal lány a koncert után úgy döntött, hogy lerángatják rólam a sálat emlékbe. Elfelejtették viszont, hogy a nyakamra van tekerve, és majdnem megfojtottak vele. Biztos vagyok benne, hogy Őfelségének soha nem kellett hasonlóval szembesülnie. Mondjuk nem is került fel a slágerlistákra, vagy igen?
******
Amikor bemutattak András hercegnek, fehér sál volt a nyakamban, és egy pohár bort tartottam a kezemben. Annyira izgultam, hogy észre sem vettem, hogy a sálam vége az italomba lóg. Igyekeztem nagyon lazának látszani, mire a herceg egyszer csak megszólalt: „Freddie, azt gondolom, nem direkt lógatod a poharadba.” Kihúzta a sálat a borból, ami megtörte a jeget kettőnk között. Erre azt mondtam: „Köszönöm, most nagyon megnyugtatott. Annyira, hogy talán most már káromkodni is fogok.” Erre mindketten nevetésben törtünk ki. Nagyon jókedvű volt, még táncolt is. Egészen lazán viselkedik az ilyen helyzetekben, én pedig nagyon tisztelem a királyi családot. Igazi hazafi vagyok.
Pinanedvszüret lett volna az eredeti cím, de aztán inkább mégse. Tommy Lee számol be a fröcskölő orgazmusról.
Miután kifogytunk a lekoppintható Eddie Van Halén gitár-riffek-ből, a Suite 19 feloszlott. Ezután rövid ideig egy másik bandában játszottam, aminek akkor lett vége, amikor randizni kezdtem az énekes húgával. A csajt Jessicának hívták, és állati szexisnek találtam, mert félig-meddig mexikói volt, apró, de gyönyörű cicikkel, vicces mosollyal és kerek arccal. Akkoriban volt egy kis teherautóm; az első alkalommal, amikor összejöttünk, a kocsi hátuljába vittem a csajt, és kábé öt perc után nekiestem. Ököllel verte a kocsi oldalát, és sikoltozott:
- Jaj, istenem! Mindjárt elélvezek!
