Nem erre baszik a magyar

A koncert után, az Oxford streeti 100 Club színpada mögött, az Öltözőben így szól Kodály Sid Vicioushoz, a Sex Pistols basszusgitárosához:

- Ez a maguk muzsikája, és ahogy tagadnak minden zenetörténeti konvenciót, a céltalan fiatalság lázadásának kifejeződése?

-Aaa... yeah, well, I don't know – válaszolja Sid, kezében Heineken dobozos sör.

- Maguk, fiam, a zenei képzetlenségüket próbálják a hangerővel ellensúlyozni?

- Yeah, well, maybe. – Sid szeme félig lehunyva, meghúzza a sört.

- Mondja fiam, tud maga szolmizálni? Hallott már a módszeremről? Kodály-method? Kodály-system?

- Aaa… system sucks.

Innen idézve: Nagy Gergely: Basszus! Palatinus Könyvkiadó, 2003.

- Ki a következő tanú?

- Sztevanovity Zorán.

- Kérem, fáradjon oda. Magyarnóta-ügyben kívánjuk meghallgatni. Ügyvéd úr, tegye fel kérdéseit.

- Az Ön repertoárja meglehetősen széles. Több stílusban bizonyította előadói képességeit. Énekelt-e már magyarnótát?

- Eddig még nem. De a válaszhoz hozzátartozik, hogy nem vagyok magyar származású, elég kevés magyarnótát ismerek.

- Ön akkor tulajdonképpen kívülállóként mondhat véleményt. Rendelkezik azzal a pozitívummal, hogy bizonyos rálátása van a kérdésre. Mondja hát el, mi a véleménye a magyarnótáról?

1974. november 14-én New Yorkban, a Beacon Theatre-ben színre vitték a Sgt. Pepper’s Lonely Hearts Club Band On The Road című zenés darabot, amelynek premierjére Lennon is hivatalos volt. Az előadásra telefonon a feleségét is meghívta, de Yoko lemondta a részvételt. May Pang [a Yoko által Lennonnak felkért szerető] azonban úgy gondolta, Yoko tervez valamit. Majd az előadás helyszínén, a nagy nyilvánosság előtt, a média képviselőinek jelenlétében akarja férjét választási helyzetbe hozni, hogy aztán demonstrálhassa – miután bizonyos lehet Lennon döntésében –, a kapcsolatuk helyreállt.

May Pang női ösztöne nem csalt. Yoko – egy ismerős pár társaságában – valóban megjelent az előadáson, és Harold Seiderrel üzent Lennonnak: nem akar egyedül ülni a hátsó sorokban. Lennon így választás elé került: vagy előrehozza maga mellé Yokót, vagy pedig minden marad a régiben, s ki-ki a neki rendelt helyen nézi végig az előadást. Lennon az utóbbi megoldás mellett döntött, s először demonstrálta a nagy nyilvánosság előtt, hogy bár mindkét hozzá közel álló nő ott van a színházban, de ő nem Yoko, hanem May Pang társaságában van jelen az eseményen. Mellesleg ez volt első eset, hogy hétévi ismeretség után Yoko – aki soha nem tudott mit kezdeni a Beatles zenéjével – először hallgatta végig a klasszikus Beatles-dalokat. Meg is jegyezte a mellette ülő barátnőjének: „Tudod, ezeknek a daloknak a többsége egészen jó.”

Innen idézve: Sebők János: A Dakota-ház fantomja. Népszabadság Könyvek, 2005.

Ringo: Beültünk a kocsiba. Ránéztem Johnra: „Jesszusom, nézd meg magad, oltári nagy híresség lett belőled.” Persze nevettünk közben, mert hiszen csak ő volt az, John.

John: Amikor kezdem elbízni magam, csak Ringóra nézek, és tudom, hogy nem vagyunk emberfeletti lények.

A közhittel ellentétben Lennonék néhány évig meghitt barátságban voltak Paul és Linda McCartneyval is. Bár – a Beatles feloszlása után – John és Paul között néhány évre megszakadt a viszony, a hetvenes évek közepén már sikerült túllépniük az előző évek villongásain. Ebben közrejátszott az is, hogy Paul es John gyerekkori jó barátok voltak. Tinédzserként nemcsak a rock and roll szeretete, hanem az anyjuk elvesztése miatt érzett fájdalom is szoros kötelékbe fűzte őket. Kettősük a Beatles korai éveiben ezért tudott olyan harmonikusan együtt dolgozni, mert bár a személyiségük nagyon eltérő volt, a lelkük összeért, és Lennon „forradalmi korszakáig” együtt is tudtak gondolkodni. A Beatles utolsó éveiben azonban kiéleződtek köztük az ellentétek egyrészt Yoko, másrészt pedig eltérő üzleti felfogásuk miatt. Kettejük nyílt háborúja 1969-ben kezdődött, amikor Lennon – Mick Jagger ajánlására – Allen Kleint akarta Brian Epstein helyére szerződtetni, Paul viszont újdonsült apósára, John Eastman amerikai ügyvédre bízta volna a Beatles üzleti ügyeinek irányítását. Gyakorlatilag két leendő birodalom, s annak két vezetője kezdett harcolni egymással, de a háborúskodás a hetvenes évek közepére – miután a felek előzőleg kölcsönösen halálra sértették egymást – elcsendesedett, s a sikeres szólókarriereknek köszönhetően elásták a csatabárdot, Paul javaslatára pedig meg a közös munka lehetősége is felvetődött köztük.

Zoltán János: Demjén Ferenc, vagy ahogy te nevezted, Rőzse, hogyan került a zenekarba?

Som Lajos: Rőzse és a bátyja, Százlábú akkor vendéglátós zenekarral játszott a Szabadság Szállóban. Nyugatra szeretett volna menni, de valamiért nem jött össze. Megkeresett az Erzsébet Sörözőben, átjönne hozzánk egy kis rockot játszani. A Radnótiban kérte meg [Radics] Belát, hogy feljöhessen hozzánk a színpadra.

Led Zeppelin- és Savoy Brown-dalokat énekelt, a Hendrix-számokat változatlanul Radics. Állandóan csíkos nadrágban lépett fel. Amikor megbolondultunk, „leszúrtam” Rőzsét; feküdt a földön és kegyelemért könyörgött, de leszúrtam a Telecasterrel. Május 1-jén a Budai Parkban léptünk fel, tízezer ember. Halmi Gábor barátom szervezte a vegyes műsort. Béla koromfekete ruhában, a mellén egy párduc, kezében a piros S.G. Gibson, jómagam vörös nadrágban, vörös felsőrész, nyakban a piros Telecaster, Váradi lábdobjára a Cream Tűzkerék című lemezborítóját nem tudom, ki festette rá, de remekmunka volt.

Miklós Tibor: A pop-zenét tehát egyértelműen művészetnek tartod?

Bródy János: Ki kell, hogy mondjam: az a véleményem, hogy a pop-zene jelen pillanatban talán a legfontosabb művészeti ág. A legszélesebb tömegeket tudja mozgósítani, mindenkihez szól, mindenkinek tud élményt adni. Azt hiszem, a pop-zene lett az a régen áhított, annyiszor meghirdetett tömegművészet, amelynek már régen a szocialista kultúra megbecsült részeként kellene formálnia-alakítania önmagát és önmagán keresztül a fiatalok ízlésvilágát, előkészítve őket a nehezebb fajsúlyú zene és költészet megértésére, befogadására. Ha ez a műfaj megkapná a szükséges támogatást, akkor művészi értékében sokkal inkább gyarapodhatna, általánosan is művészivé válhatna és sokszorosan jelentősebb kulturális missziót tudna teljesíteni országos szinten is, mint például a hakniban készült, dögunalmas irodalmi műsor-összeállítások, vagy a vidéki színházak szedett-vedett tájelőadásai.

Dalszövegelemzés úgy tíz évvel ezelőttről.

1. Androidő. A zenekar talán leghíresebb drogos dala. A címe kettős értelemmel bír. Egyrészt azt az időt és állapotot jelöli, amikor az előadó drog hatása alatt áll, másrészt a két szó összecsúszása, átfedése már utal arra a skizofrén helyzetre, ami a szám szövegét végig áthatja. Vagyis az android is önmaga, amikor be van drogozva. Ezt szemléli „kívülről”, amikor józan, nincs más tudatállapotban. Megkettőzöttsége tovább oszlik, mikor a drogos idejében is van egy óvatosabb fele, amely lassítana, de a másik fél inti, hogy ez a kemikáliák okozta boldogság nemcsak, hogy nem tart örökké, de talán soha nem is tér vissza. Hosszasan lehetne elemezni a dal minden egyes sorát, de felesleges szószaporítás volna csak, mivel jellegéből fakadóan nem követi a „külső”, racionális világ ok-okozati viszonyait. Azt azonban meg kell jegyezni, hogy az android feminin vonásokkal bír. Ennek magyarázata lehet Kiss Tibor vonzódása a sminkekhez és szerepekhez, ami a korai lemezekhez köthető vizuális megjelenéseknél (borítók, klipek) hangsúlyos.

A beszámolók egy része szintén elítélte színpadi produkciójukat azzal, hogy mesterkélt. Taylor egy bostoni rádió DJ-nek méltatlankodva elpanaszolta, hogy a brit zenei lapok „túlságosan menő”-nek és „túlságosan jó”-nak nevezték a Queent. „Nem is értem az ilyen kritikákat... Én nem akarok megnézni képzetlen zenészeket és hanyagul előadott műsorokat, mert nem szórakoztatnak” – füstölgött a dobos. Taylorhoz hasonlóan Mercury sem fogta fel, miért nem tudnak ezek az újságírók elfogadni egy olyan show-t, amely „fényűző, látványos, színházi esemény és egyben divatbemutató”.

Öt különböző európai országban adott számos koncert után a Queen májusban és júniusban ismét Nagy-Britanniában szerepelt, ahol teltházas fellépéseik közönségét teljes kezelésben részesítette: előkerültek a skótdudások; a balettruhák; a szárazjég; ötezer piros, fehér és kék léggömb, melyek a tetőszerkezetről szálltak a színpadra; valamint június 6-án és 7-én az Earls Courtban tizennyolcezer rajongó előtt leleplezték a „Koronát”. Az ötvenezer fontos világító kellék a műsor elején felemelkedett a színpadról, akár csak A harmadik típusú találkozások című film űrhajója. A szerkezet eléggé hasonlított a királyi fejfedőre ahhoz, hogy az akkori idők egymással szemben álló irányzatainak szimbóluma lehessen. A Queen és „Koronája” a műsorral II. Erzsébet királynő uralkodásának huszonöt éves évfordulója előtt tisztelgett, melynek végén May előadta saját verziójában a „God Save The Queen”-t, a koncert teljes bevételét pedig felajánlották az uralkodó jótékonysági alapítványa számára. Egy héttel ezt megelőzően „God Save The Queen” címmel a Sex Pistols kiadta második kislemezét, rajta az emlékezetes „Her fascist regime / It made you a moron / A potential H-bomb”* dalszöveggel. 

John Holmstrom: A barátnők tiltott területnek számítottak – íratlan szabály volt, hogy az ember nem beszél a zenekartagok barátnőivel. Emlékszem, hogy már évek óta ismertem Johnny barátnőjét, Roxyt, amikor először beszéltem vele. A társalgás nem volt erős oldala.

Monte: Roxy alkoholista volt, és elég sok gondot okozott. Nem lehetett bírni vele, és állandóan verekedtek. A „Rock ’N’ Roll High Sohool” videójában is feltűnik Verával és Lindával együtt.

Vera: John és Roxy nemigen érintkeztek a többiekkel. Roxy elég magának való volt. Amikor John nem volt a közelben, és beszélgettem vele, egész barátságosan viselkedett, de ahogy megjelent John, megint zárkózott lett.

Little Matt: Többnyire napszemüveget hordott. Néha szemtanúja voltam egy-két verekedésnek meg ilyenek. Roxy általában csöndes volt, meg kék és zöld.

Innen idézve: Monte A. Melnick és Frank Meyes: Ramones – 22 év, 2263 koncert és mindaz, ami közben történt. Eredeti cím: On The Road With The Ramones. Fordította: Bajtai Barangó Zoltán. Cartaphilus Könyvkiadó, 2011.

A stop-start „Psycho” a groupie-k témáját dolgozza fel. A dalban az az amerikai rock zenében jellegzetesnek nem mondható, már-már feminista nézet jelenik meg, hogy ne alázkodj meg, ne hagyd, hogy kihasználjon valaki, akit csak az különböztet meg tőled, hogy időnként színpadon áll. A dal témáját vélhetőleg személyes tapasztalatok adták.

„Tegyük fel, hogy Iowában élsz, és havonta egyszer láthatod valamelyik kedvenc zenekarod – magyarázta John. – Nem sokat láttál a világból, de tessék, ott van az orrod előtt az a csapat, aminek a zenéjét rengetegszer hallgattad. A zenészek ott állnak a színpadon. A lányok teljesen odavannak értük... Mi nem vagyunk sztárok, ennek ellenére időnként előfordul, hogy a lányok olyasmit akarnak tenni velünk, nekünk, amire normális esetben nem lennének hajlandóak. Azért vállalkoznának erre, mert úgy érzik, életükben ez az egyetlen esély arra, hogy együtt legyenek egy ilyen emberrel. Ők az ember imidzsét szeretnék megkapni.”

Chris Stein: Amikor először átmentünk Angliába, örömmel láttuk, hogy mennyire be tud indulni a közönség. New Yorkban senki sem táncolt a zenéjükre. Mindenki csak ült, és bámulta a színpadot. Ott ez volt a szokás egészen a B52’s megjelenéséig. Angliában viszont mindenki eszeveszettül pogózott, ugrált és köpködött. Frenetikus volt. Nagyon különbözött attól, amihez hozzászoktunk.

Sylvain: Anglia kis ország. Sokkal több dolog ellen lehet ott lázadni. A Ramones azért nem lett igazán sikeres az Egyesült Államokban, mert senkinek sem volt semmi oka panaszra. Mindenkinek ott volt a nyolcsávos sztereója meg a papa kocsija. Már véget ért a vietnami háború, és a dolgok lassan egyenesbe jöttek ahelyett, hogy szétestek volna.